Sztori: egy srác a lakótelepen felírta tejszín- vagy borotvahabbal a járdára hogy szeretlek. A házinéni lecsapatta slaggal, az emberek belejárkáltak, a hideg viszont belemarta a betonba, és így két hét után is jól olvashatóan látszik. Persze garázdálkodott, ha törvényileg akarjuk az egész sztorit kiértékelni, hiszen minden parasztnak embernek aki képes volt bazmeg belelépni habos lett a cipője (az összemaszatolódott járda tragikumáról már nem is szólva). Ha hazamentek bosszúsan mondták, hogy "nézd valami hülye összefirkálta a járdát és most összebaszódott a cipőm". "legalább tejszínhabillatú lett anyu" "okoska téged senki sem kérdezett, menj a szobádba".
Ahogy figyeltem, a (lélekben) fiatalok vigyázva haladtak, át-ugróiskolázva a hatalmas és mellesleg meglehetősen arányosra sikerült szeretleket (ezúton is gratulálok hozzá, nekem még egycentis betűkkel sem biztos hogy menne), még akkor is, ha azt már sokan lábbal tiporták. A kislány akinek szólt, meg valószínűleg a felhők fölött járt 15 méterrel, lefotózta az írást az ablakból, az ajtóból, megmutatta anyunak-apunak ("Nahát milyen rendes fiú ez az Ádi, nem igaz apa?") , kitwittelte, facebookon megosztotta, a blogjára feltöltötte és 83 mémet, bölcs idézetes képet alkotott belőle. Reál beállítottságú, de tuti hogy erre még verset is írt.
Mit akarok ezzel mondani? Egyrészt hogy a szerelem szárnyakat ad és hogy ezer éve ez volt a legédesebb dolog amit a környezetem szerelmi életében tapasztaltam.
Hogy sokak érzelmi szintje egy eukarióta szintjén van és képtelenek elválasztani a szerelem megélését a nemükből, életkorukból és egyáltalán bármiből fakadó előítéleteiktől.
A szerelem egy méltatlanul lefitymált érzés, amit körülbelül az első másfél alkalomig értékelünk, kb. az ovi és az általános iskola között, no meg az izzadt-tenyerű-első csókos gimiset. Később inkább a funkcionalitás és az anyagi helyzet az úr, a házasság során meg a billenés-mentesség. Csak semmi kilengő amplitúdó. Ez érthető, a húzd-meg-ereszd-meg, egy-két-nyolc kisgyerek mellett már nem az igazi, de azért egy kis szívdobogás még beleférhetne...
Házassági-párkapcsolati kéretlen tanácsom a következő: Ha nem vagy szerelmes, akkor javíts vagy szakíts. Nem arra gondolok, hogy örökké lepkéknek kéne röpködni a hasakban, hanem arra, hogy 1, 2, 3, 13, 23 év múltán is rá tudjatok csodálkozni a másikra, kíváncsian forduljatok felé. A beszélgetés, a másik megismerésének folyamata egy soha véget nem érő időtöltés, és nyilván olyan embert kell találni, akit hosszú távon is szórakoztatónak, izgalmasnak találunk. A szerelem körülbelül olyan mint a biciklizés. Ha nem hajtod a pedált, megáll a járgány. Ha nem izzítod az érzelmeket, nem is lesznek. Ha minden kibúvó természetes "sok a stressz, most azért van kevesebb energiánk", "érettségi/felvételi/vizsgaidőszak/komoly project-előtt állok, most nem tudok úgy koncentrálni a kapcsolatra" "most terhes vagyok/szoptatok stb, azért jut kevesebb idő ránk", és sosincs első helyen, hogy a felek között megmaradjon, sőt, az évekkel erősödjön a kapocs, akkor elkerülhetetlen a vég.
A kiégés, az érdektelenség, a fizikális eltávolodás (csók, ölelés!), a szexuális étvágy csökkenése, és a mindent átható elhidegülés a kiszeretés folyamatának legmarkánsabb jeleit képezik. A folyamat szinte bármikor visszafordítható, feltéve ha nem tűzoltásként két hét cukulással próbálkozunk, s aztán visszamerülünk a régi "leszarlak" kerékvágásba.
Hölgyek, urak! A nő vagy a férfi, aki megvan, nem lesz meg örökké. El fog hagyni előbb utóbb, ha csak úgy hagyjuk hogy magától működjön a kapcsolat. Kurvára semmi nem működik magától. Ha azt hiszed hülye vagy és egész életedben sírhatsz a barátaid vállán, hogy "nem találok egy normális társat".
A szerelem az az érzés, ami égig emel, ugye. Miért is ne érdemelnéd meg Te és Ő és mindenki hogy ebben egy életen át része legyen? Miért kéne megalkudni a világgal, és túl öregnek, túl elfoglaltnak, túl régóta együtt-levőnek gondolni magunkat ahhoz, hogy megéljük mindezt?
Miről szól az élet? Arról hogy dolgozunk és a pénzen ételt-italt-ruhát-használati tárgyakat veszünk? Vagy arról hogy szeretünk. Ki kevesebb embert, ki többet, de hiszek benne, hogy legyünk akárhány évesek, mindig van valaki aki sokkal fontosabb nekünk mint a többi...
Jó esetben mindenkinek az a kis pillangó-generátora, aki mellett felébred.
