Mindenkibe szerelmes

 Sztori: egy srác a lakótelepen felírta tejszín- vagy borotvahabbal a járdára hogy szeretlek. A házinéni lecsapatta slaggal, az emberek belejárkáltak, a hideg viszont belemarta a betonba, és így két hét után is jól olvashatóan látszik. Persze garázdálkodott, ha törvényileg akarjuk az egész sztorit kiértékelni, hiszen minden parasztnak embernek aki képes volt bazmeg belelépni habos lett a cipője (az összemaszatolódott járda tragikumáról már nem is szólva). Ha hazamentek bosszúsan mondták, hogy "nézd valami hülye összefirkálta a járdát és most összebaszódott a cipőm". "legalább tejszínhabillatú lett anyu" "okoska téged senki sem kérdezett, menj a szobádba".

Ahogy figyeltem, a (lélekben) fiatalok vigyázva haladtak, át-ugróiskolázva a hatalmas és mellesleg meglehetősen arányosra sikerült szeretleket (ezúton is gratulálok hozzá, nekem még egycentis betűkkel sem biztos hogy menne), még akkor is, ha azt már sokan lábbal tiporták. A kislány akinek szólt, meg valószínűleg a felhők fölött járt 15 méterrel, lefotózta az írást az ablakból, az ajtóból, megmutatta  anyunak-apunak ("Nahát milyen rendes fiú ez az Ádi, nem igaz apa?") , kitwittelte, facebookon megosztotta, a blogjára feltöltötte és 83 mémet, bölcs idézetes képet alkotott belőle. Reál beállítottságú, de tuti hogy erre még verset is írt.

Mit akarok ezzel mondani? Egyrészt hogy a szerelem szárnyakat ad és hogy ezer éve ez volt a legédesebb dolog   amit a környezetem szerelmi életében tapasztaltam.

Hogy sokak érzelmi szintje egy eukarióta szintjén van és képtelenek elválasztani a szerelem megélését a nemükből, életkorukból és egyáltalán bármiből fakadó előítéleteiktől.

A szerelem egy méltatlanul lefitymált érzés, amit körülbelül az első másfél alkalomig értékelünk, kb. az ovi és az általános iskola között, no meg az izzadt-tenyerű-első csókos gimiset. Később inkább a funkcionalitás és az anyagi helyzet az úr, a házasság során meg a billenés-mentesség. Csak semmi kilengő amplitúdó. Ez érthető, a húzd-meg-ereszd-meg, egy-két-nyolc kisgyerek mellett már nem az igazi, de azért egy kis szívdobogás még beleférhetne...

Házassági-párkapcsolati kéretlen tanácsom a következő: Ha nem vagy szerelmes, akkor javíts vagy szakíts. Nem arra gondolok, hogy örökké lepkéknek kéne röpködni a hasakban, hanem arra, hogy 1, 2, 3, 13, 23 év múltán is rá tudjatok csodálkozni a másikra, kíváncsian forduljatok felé. A beszélgetés, a másik megismerésének folyamata egy soha véget nem érő időtöltés, és nyilván olyan embert kell találni, akit hosszú távon is szórakoztatónak, izgalmasnak találunk. A szerelem körülbelül olyan mint a biciklizés. Ha nem hajtod a pedált, megáll a járgány. Ha nem izzítod az érzelmeket, nem is lesznek. Ha minden kibúvó természetes "sok a stressz, most azért van kevesebb energiánk", "érettségi/felvételi/vizsgaidőszak/komoly project-előtt állok, most nem tudok úgy koncentrálni a kapcsolatra" "most terhes vagyok/szoptatok stb, azért jut kevesebb idő ránk", és sosincs első helyen, hogy a felek között megmaradjon, sőt, az évekkel erősödjön a kapocs, akkor elkerülhetetlen a vég.

A kiégés, az érdektelenség, a fizikális eltávolodás (csók, ölelés!), a szexuális étvágy csökkenése, és a mindent átható elhidegülés a kiszeretés folyamatának legmarkánsabb jeleit képezik. A folyamat szinte bármikor visszafordítható, feltéve ha nem tűzoltásként két hét cukulással próbálkozunk, s aztán visszamerülünk a régi "leszarlak" kerékvágásba.

Hölgyek, urak! A nő vagy a férfi, aki megvan, nem lesz meg örökké. El fog hagyni előbb utóbb, ha csak úgy hagyjuk hogy magától működjön a kapcsolat. Kurvára semmi nem működik magától. Ha azt hiszed hülye vagy és egész életedben sírhatsz a barátaid vállán, hogy "nem találok egy normális társat".

A szerelem az az érzés, ami égig emel, ugye. Miért is ne érdemelnéd meg Te és Ő és mindenki hogy ebben egy életen át része legyen? Miért kéne megalkudni a világgal, és túl öregnek, túl elfoglaltnak, túl régóta együtt-levőnek gondolni magunkat ahhoz, hogy megéljük mindezt?

Miről szól az élet? Arról hogy dolgozunk és a pénzen ételt-italt-ruhát-használati tárgyakat veszünk? Vagy arról hogy szeretünk. Ki kevesebb embert, ki többet, de hiszek benne, hogy legyünk akárhány évesek, mindig van valaki aki sokkal fontosabb nekünk mint a többi...

Jó esetben mindenkinek az a kis pillangó-generátora, aki mellett felébred.

A legtöbb kapcsolat légyen az szerelmen, vérköteléken, szereteten, ezek kombinációján vagy bármi máson alapuló legtöbbször nem kiegyenlített. Valaki mindig többet ad, jobban szeret és a másik nyilván kevésbé. Persze lehet ezt szépíteni, például Coelho szerintem még a szart is képes lenne tisztára mosni etéren... mert, ha valaki "máshogy" szeret, mint ahogy azt mi elvárnánk, az nem jelenti azt hogy "ne szeretne teljes szívével" (pl. a közöny vagy az agresszió is lehet a szeretet/lem jele :D tudoood, csak te nem érted). Ez persze egy darabig igaz is lehet, ebben nem kételkedem. Mint ahogy az is tény, hogy nem mindenhol ennyire éles ez a ki-szeret-kit-jobban dolog (lásd halvérűek, se-veled-se-nélküledek).

De mi van akkor, ha Te vagy az örök katalizátor és nélküled nem megy semmi? Szar a buli, nem jó a párkapcsolat, nem boldog a család, összeomlik a baráti társaság, nem mosolyog a hentes, és a piacos néni virágai elhervadnak. 

Mert van ilyen.

Nem is filozofálnék ezen túl sokat, hisz nem túl közérdekű, inkább csak egy költői kérdést tennék fel: Mi tölti újra a katalizátort, ha lemerül? (És persze "ki imád tücsök hegedűt")

Eléggé belemerültem a mosógépes metaforáimba (az életben inkább, mint itt a blogon, mert ugyebár ez még csak kb. a negyedik bejegyzésem) és most is egy olyannal akartam élni, de inkább maradok Mulan-nál. Szóval Mulan a rizzsel jön, hogy mi emberek olyanok vagyunk mint egy tál rizs. Sok egyforma kis izé, de néha 1-1 kiemelkedik és Ő hatással lehet egy egész nemzet sorsára. Mivel a világ nagy, és nagyrészt mindenki exhibicionista, ezért a helyzet, neccesebb mint a mesében. (és persze nem mindig van olyan hogy "jönnek a hunok" és lehet janizni)

Azt mondanám, hogy ha az ember érzi magában, hogy "katalizátor" és tetszik neki hogy az, akkor egyszerre van nagy szarban és áll nagy jövő előtt. Az egész élet arról fog szólni hogy tölts másokat, és cserébe ha nullára kiszívtak teljesen egyedül maradsz (és részedről nyilván jön az önsajnálat, a többiektől meg "az én nem kértem hogy segíts" tipik fordulata. És tényleg nem és patthelyzet.) Másrészt olyan dolgokat érzel és élsz át, amit csak kevesen. Boldog leszel attól hogy létezel, hogy tapasztalsz valami kedveset, hogy jön és elsuhan egy pillanat, ahol megvolt a tökéletes összhang.

Természetesen ez mind kicsiben mind nagyban ugyanúgy működik. Óvodában oda fogod adni a kurva lapátodat, a kedvenc rózsaszín babádat, az egyszarvúdat, iskolában a kőpufi matricád a szegény-osztálytársnak, tinédzserként a reggelidet a csövesnek, a szívedet a dílernek (hogy megmentsd), az életed a családodért, a fizudat az alkoholista barátnak bármire is kelljen (biztos elvonóra!). Aztán jön a felnőttkor, a munkahely, ahol majd ingyen túlórázol, lelkizel az ostoba kolléganőkkel, a barátoknak-nőknek megoldod az életét, majd belekeveredsz egy sohatöbbé-mindörökké kapcsolatba, ahol ismét és immáron örökké a kezedben van a másik boldogsága és az ő kezében a ráhangolódás mértékének függvényében a tiéd. Mindenkinek mosolyt csaltál az arcára, ennyit biztos adtál, de sosem elég, mindig kell még, mert hát szereted az embereket, jó őket boldognak látni. Minden elsülhet jól is és rosszul is.

De egyszer megeshet, hogy tömeggyilkos leszel, mert ez a dolgok rendje. Aki ad, annak kapnia is kell. És ha nem kap...

akkor odaégeti a rizst.

Lili barátnőm mesélte, hogy egyik közös ismerősünk, Kata válik a férjétől. Nem nagy ügy. Együtt vannak 15 éve, fiatalon ismerkedtek meg, a vidéki nagyvárosban ahol mindketten éltek. Első kapcsolat, gimis szerelem, pillangók, fogszabályzó-koccanás.

Végigküzdötték az éveket, először anyunál-apunál éltek hétvégente (hétköznap nincs találka (max lopott csókok egy behazudott "ma kivételesen 7 óránk van" dumával) egy másfél szobás kaptárlakás kisszobájában, majd hol egyikük hol másikuk kolijában (már fősulisként) szervezték együttléteiket.

Tanulmányaik végeztével mindketten sikeresen elhelyezkedtek (Kata közalkalmazottként, férje Gyuri kis kitérő után saját vállalkozásba kezdett), albérletbe költöztek. Néha nehezebb volt (egymáshoz kicsit sem igazodó műszakbeosztás), néha könnyebb egy ideig (saját vállalkozás), aztán megint nehezebb (saját vállalkozás+ magyarországi gazdasági helyzet).

Jöttek szép lassan a gyerekek is. Kettőt terveztek, annyit is vállaltak. Mint a mesében, az esküvőre napra pontosan kilenc hónapra megszületett a kis Katika, majd rá másfél évvel a kis Gyurika. Anyu GYES-en, apu vállalkozása zakatolt szépen ahogy kellett, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az önerőből- minimális hitel segítségével megvett 2+ 2 félszobás saját lakás. Eltelt 8 év. A gyerekek már iskolások. Kata időközben visszament dolgozni, munkahelyet váltott. Olyan helyre került ahol volt előrelépési lehetősége. Számtalan embert megismert, komoly üzletasszonnyá vált. Átlag napjuk így nézett ki: reggel 7.15-kor kilövés, gyerekek suliba, apu-anyu dolgozni. Délután 3-ig gyerekeknek különóra, onnan apu hazaviszi őket, anyu általában 5-6-ra esik haza. Lecke csekkolás, vacsora, fürdetés, alvás, 10 óra van. Esetleg egy közepesen jó rutin-szex. 

A sok munka meghozta gyümölcsét, 1 év leforgása alatt felépült álomotthonuk is. Mindenkinek saját szoba, két fürdőszoba, hatalmas nappali és amerikai konyha. A medence ugyan még nem fért bele, de majd jövőre.

Gyuri nem volt bonyolult lélek, elvolt a feleségével, csak ritkán -ha úgy adódott- ment félre, amolyan felállt-a-farkam indíttatásból. Általában ezt elmesélte Katának (lelkifurdalás!), aki kiakadt, állt a bál, de végül együtt maradtak, nem dobták ki a kapcsolatot az ablakon. Úgy vélték 15 évbe ez beleférhet, pláne ha nincs érzelmi szál.

Katával már más volt a helyzet. Hiányolta a szerelmet. Nehezen fogadta el, hogy 5 év után megszűnik és Hephaisztosz is kevés lenne hogy felizzítsa érzelmeiket. Új munkahelyén nem egyszer szövögetett homályos ábrándokat Zsolttal illetve Tamással, akikkel kollégák voltak, és a "legjobb haverok" álcájába bújtatva flörtölték végig az egyre komolyabb pénzeket mozgató projekteket. A fantázia néha odabasz, Katát is rendesen... egyszer tovább ment. A vállalati bulin történt egy kis tipi-tapi-smár egy random faszival, akinek már a neve is a homályba veszett azóta.

"Igen, ez kell nekem, ez az érzés" gondolta. Mogorvább lett Gyurival, és bár a vállalati bulis csávó már hetedhét-kolléganőn is túlhajtott, az első dominó ledőlését még is követte a többi.

"Elszaladt mellettünk az élet, Gyuri, hol vagyunk mi? A szerelmünk, amiért elindultunk annak idején..."

"Nem tudom Drágám, de ez inkább a gimisek problémája nem?"

"Kiüresedtünk..."(könnyek, csalódottág)

"Ez a dolgok rendje, nem vagyunk már fiatalok..."

Lilinek tovább kellett rohannia, úgyhogy annyit fűzött még hozzá, hogy of course, Kata és Gyuri válnak, de lazán veszik. Katának nagyon kinyílt a világ, Gyuri nagyon lelassult és belesüppedt a szürke hétköznapokba, teljesen eltávolodtak egymástól. A "gyerekek meg már nagyok", egzisztenciálisan nem fog összedőlni a világ, de legalább szabadok lesznek mindketten. A kinyíló kalitkából a vad és szexi nagyvilágba csöppenek, ahol Gyuri majd valószínűleg leadja a pocakját, kinöveszti az évek során kihullott haját, lefekteti a vékony- és hosszúcombú fruskákat, Kata bűntudat nélkül szűri össze a levet az első szerelmet ígérő felsővezetővel, fitness terembe jár, zumbázik, tehát újraéli ami kimaradt. Nincs harag a felek között, a gyerekek megosztva vannak itt is és ott is. Perverz jó viszony marad egymás családjával, az ünnepek az új párok megjelenéséig együtt töltetnek.

Minden hepi, nemde? A világ legtermészetesebb dolga elválni.

Ami elromolhat, el is romlik, ezt tudjuk Murphytől. Minek javítgassuk? Mosógépből is rögtön újat veszünk, hisz több befektetés megjavíttatni, mint elugrani a helyi hiperbe egy újért. Úgy is mindig van valami akció.

Azért lehet érdemes a jelenlegi társadalmi és gazdasági helyzetben kipróbálni a calgont is, már az új gép megvételét követően (bár sosem késő!), lehet hogy 100 év múltán sem málasztja szét a rozsda.